a

MODERN ZSOLTÁROK

A hitet belém nevelték a szüleim, akiknek hálás vagyok, ezért is. Mindig azt mutatták meg, hogy a világ Isten nélkül nem lehetne ilyen csodálatos.

Élethivatásom a gyógytorna lett.

Ennek során megtapasztalhattam –  különböző sorsokba belelátva –  élet és halál kiszámíthatatlanságát, és egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy sokkal inkább a ráhagyatkozás, mint a görcsös akarás az, ami megadhatja a lélek békéjét.

Vannak az ember életében időszakok, amikor számot vet, eltöpreng önmagáról és a világról, hogy mi végre…

Aztán utat tör belőle egy-egy mondat, és valami sürgető erő arra készteti, hogy egyre több üzenetet vessen papírra.

Az üzenetek aztán – szinte maguktól – kerek egésszé formálódtak, nevet választottak maguknak és képeket, hogy vigasztalást, megértést vagy örömöt adjanak és segítsenek elgondolkodni az útról, melyet választottunk, vagy ahova tévedtünk.

A rímes-ritmusos versek gondolatai ismerősek lesznek a hívőknek és Isten-keresőknek.

A könyv mérete: 12 x 18cm
Oldalszám: 306
Leírás: 150 vers a jobb oldalon, 150 fekete-fehér fotó ( régi sírszobrokról) a bal oldalon.
Ár: 1980 Ft
Megrendelhető: hutterm@freemail.hu

Mintaoldalak:

                                                      

Ízelítő a versekből:

MODERN ZSOLTÁROK

        

Elsősorban szüleimnek köszönöm,

S azoknak, kikben volt némi örömöm.

Ki közönyös volt, annak is köszönet,

S segített az is, ki ármányt szövöget.

1.

Töröld le Uram könnyemet,

Ha úgy érzem, minden elveszett.

Simogasd lágyan hajamat,

Ha éltem fásult, barna, matt.

Erősítsd Uram szívemet,

Öröm lesz ez, siker helyett.

Súgjál nekem új Igéket,

Ha ellened fülem vétett.

Ajkamra tégy tűzpecsétet,

Szótlan tűrő lényem végett.

Bilincsbe verd két kezemet,

Ha ellened ő vétkezett.

Tévúton fékezd lábamat,

Vétkéért ne legyek vád alatt.

Segítsd esendő testemet,

Miért szent véred vétetett.

                           

2.

Isten tudja, mi a jó nékem,

Adja akkor is, hogyha nem kérem.

Tudja, hogy hasznomra mi válik,

Így néha mást ad, mint szívem áhít.

Ostoba ember balgát óhajt,

Mi hozna fejére millió bajt.

De ránk tekint és megszán bölcsen,

Hogy erőimet ne rosszra költsem.

Fogadd hát, mit ad, nyugvó szívvel.

Jó lesz, bízzál benne buzgó hittel.

Nem az én akaratom számít,

Jósága Napnál jobban világít.

3.

Hiszem, az Úr jót akar, jót akar.

Védőpalástja óvón betakar.

Nem hagyja veszni fekete bárányát,

Számlálja, óvja egész nyáját.

Nékem az Úr árnyas menedékem.

Mindig csak általa, benne éltem.

Hagytam, hogy tereljen jó legelőre,

Ne legyek dölyfös, büszke, dőre.

Tudom az Úr jó Atyánk, jó Atyánk,

Jóságos szívvel tekint ránk.

Az új törvény néha nem könnyű nékünk,

Mégis derűs lesz általa létünk.

4.

Én szegény bűnös arra kérlek,

Ne hagyd elveszni árva néped.

Nézz reánk mennyből, adj menedéket,

Magyarok közé ne verj éket!

Jólétben élünk lelki ködben.

Gazdagok vagyunk, nagy közönyben.

Mutass utat, ki a rút mocsárból,

Építsünk kőből és ne sárból!

Halk imánk szálljon hozzád égbe,

Szemünk nézzen tisztító fénybe!

Lássuk meg azt, mit eddig nem láttunk,

Az Ő szemén át szép világunk!

 5.

Az Úr oltalmazónk – megvéd éjjel-nappal,

S bár bűnösök vagyunk, nem néz ránk haraggal.

Oltalmaz a bajtól,

Megóv Holdtól-Naptól.

Fogja kezed mindig, arcod óvja széltől,

Élted hosszú lesz majd az ő kegyelméből.

6.

Péter légy mindig, a szikla, mi jó alap.

Jön eső, hóvihar, de híven megmarad.

Rajta áll erős vár, Jézus, az istenünk,

Arra kér néped, hogy örökké légy velünk.

Nem rendülsz, nem inogsz, szilárdan mindig állsz.

Láthattad, ha eldőlt, a szikla mivé vált.

Vár reád mennyország, daloló angyalhad,

Vagy lehúz rút pokol, ha erőd alábbhagy.

7.

Jöjj, s hirdesd hangos szóval:

Kérj, s teljesül minden óhaj.

Harsogd fennen, mindenkinek,

Jézus szeret, szíve tied.

Nem vár semmit ő helyébe,

Csak szívedet add cserébe.

Szenvedések véget érnek,

Bűnös lelkek, ha megtérnek.

8.

Becsukom szemed, s téged látlak.

Olthatatlan vágy epeszt utánad.

Menni hozzád, mennybe, örökös hazába,

Boldog lenni végre, nem esendő, árva.

Országodba engem vezess, kérlek,

Hogy békét leljen a gyötrött lélek.

A tört szív nyugodjon mindörökké,

Szenvedésünk váljon eltűnő köddé.

9.

István király, bölcs pátrónánk

Mi most arra kérünk,

Maradj velünk mindenkoron,

Figyeld, ügyeld népünk.

Fogd a kezünk, vezess minket,

Adj erőt a bajban,

Ne engedjed, hogy elvesszünk,

Jussunk hozzád majdan.

10.

Köszöntünk, Édes Istenünk,

Tavasznak zsongó reggelén,

Mikor virágon dong a méh,

S égből aranylón dől a fény.

Köszöntünk téged, Jó Atyánk,

A nyárnak perzselő delén.

A munkás délibábot vél

A Magasságosnak egén.

Köszöntünk, drága Jó Urunk,

Az ősznek hűvös alkonyán.

A házak között köd szitál,

Vagy kéklőn úszik ökörnyál.

Köszöntünk, Áldott Teremtőnk,

A télnek csípős éjjelén,

Mikor az égnek kékje mély,

S talpunk alatt hó dallam kél.

11.

Istenem, Uram,

  Irgalmazz, hogy ne vétkezzem,

  Kegyelmezz, hogyha vétkeztem.

Istenem, Uram,

  Oltalmazz, ha a testem bágyadt, 

  Adj erőt, hogy imádságra ne legyek fáradt.

Istenem, Uram,

  Könyörülj, ha botlik lábam,

  Segíts meg, ha rossz útra kerget vágyam.

Istenem, Uram,

  Halld meg, ha hívlak téged,

  Éltem ne nélküled érjen véget.

12.

Ha számon tartod mit vétettem:

    Ellened sok rosszat tettem,

    Bántottam mást akarattal,

    Csúnyán szóltam, bősz haraggal,

    Káromoltam Isten-arcot,

    Véle vívtam kemény harcot,

    Rágalmaztam hazugsággal,

    Embert öltem kínzó vággyal,

    Megsarcoltam szegény embert,

    Korbácsoltam nyugvó tengert,

    Loptam másét, s irigy voltam,

    Bálvány elé leomoltam,

    Kívántam más házastársát,

    Földön hittem Isten mását.

Ha számon tartod, akkor nekem

Nincs a mennyben bérelt helyem.

13.

Ha látod szenvedésünk

      nem vérzik szíved?

Hogy mindez javunkra lesz,

      ugye hittel  hiszed?

Ugye azért adtad

      értünk életed,

mert gyöngeségünk ezzel

      acéllá vértezed?

14.

Életünk elrohan, csak egy villanás.

Marék hamu marad, aztán semmi más.

A mának élni, szép jövőre vágyva,

Ez az emberek délibábos álma.

Egyszer csak felnézünk, megdobban a szív,

Teremtő Jó Atyánk szava hazahív.

Itt hagyunk mindent szívfájdalom nélkül,

Vagyonunk csak lom, mi porrá lesz végül.

Meglátjuk most már, mi volt talmi érték,

Éltünk értékét egész máson mérték.

Azt nézik: Szerettél, adtad magad másnak?

Ha válaszod „Igen” – sírt hiába ásnak.

Lelked felfelé száll, az Úr elébe,

Égi lényed kapod földiért cserébe.

Őrangyal lehetsz, segítve családod,

Pont úgy, ahogy már jó régóta vágyod.

15.

Ha elfogy az erőm, légy velem

Mindenki elhagyott, csak te vagy nekem.

Csúf magányomban te vagy a társam,

Jobb társaságra sohase vágytam.

Cukor vagy nékem, ha kávém keserű.

Bús, ködös reggelen te vagy a derű.

Szorongatásomban te vagy a támasz,

Ha eljön az idő, jobbodra válassz.

Vágyom rád mindig, nappal és éjjel.

Melletted küzdök szívvel és vérrel.

Fogd a kezem, ha eljön az óra,

Hozzád térhessek nyugovóra.

16.

Ragyog a nap, s a dal szárnyra kélt,

Köszönni tartozunk néked mindenért.

Te adtál fényt, esőt és szelet,

Hogyan háláljuk mindezt meg neked.

Mindegy, hogy nap perzsel, vagy hó pereg,

Érezzük, hogy szent kezed minket vezet.

Vigyázz ránk, baj ne érjen ma sem,

Maradjál szeretteimmel, s velem.

17.

Hallom a szót „SZERELEM”.

Jézus nevét felelem.

Az igazi vőlegény

Ajándéka égi fény.

Amit ígér nem vagyon,

Mégis vágyom rá nagyon.

Örök hűség, szeretet,

Mind megkapom ezeket.

Véle élem életem,

Régi múltam temetem.

Kézen fogott a remény,

S azt suttogja, sose félj.

18.

Megtartottam parancsodat

(nem keveset, nem túl sokat),

Várom most a jutalmazást.

Örök élet és semmi más?!!!

Házat, kocsit ki ad nekem?

S gyönyörűnek kéne lennem!

Sikeresnek, gazdag férjjel,

És boldognak, nappal-éjjel.

Két gyerek kell, fiú, meg lány.

A lány szép lesz, a srác vagány.

Ja, és hogy el ne felejtsem,

Nyaralásra mindig teljen!

Rajongjanak körbe menten!

Gyalog sose kelljen mennem!

S akkor engem nem zavarna,

Kísértőm patája, s szarva.

Tudom, sokan azt gondolják,

Pokolra jutsz, hiszem, meglásd.

Ki gondolja, nagyot téved,

Enyém lesz az örök élet.

Rossz álomból felébredek,

Sebesen keresztet vetek,

Kérem, legyen jobb a napom,

S ima közben megnyugodom.

19.

Úgy gyűjtünk pénzt és dicsőséget,

Mintha éltünk nem érne véget.

Ma még akarat tol előre,

Ébredsz, s már semmi nincs belőle.

Szépnek lenni öröklétig,

Tudósaink mind ezt ígérik.

Elfeleded, hogy itt a földön

Vad nyár után hunyó ősz jön.

Gyűjtsél kincset túlvilágra,

Botorságod akaszd ágra.

„Ne félj, csak higgy!” - mondta egyszer,

S szavát tartja is a Mester.

20.

Ha fáj az élet,

S halál a véged,

Azt mondod olykor,

Elég a jóból.

Várod, hogy jobb lesz,

A bensőd reszket.

Imád száll égbe,

Gyógyító kékbe.

Földön a sorsod

Fájdalmat hordoz.

Bűneid súlya

Szívedet dúlja.

Indulnál végre

Mennyei rétre,

Tisztító tóba,

Halk, hívó szóra

.

.

60.

Mit jelent, hogy FÖLTÁMADÁS?

Mese ez, vagy álmodozás?

Még hogy fiát adja értünk,

S megbocsátja, hogyha vétünk?!

Lennél az, ki adná karját,

Hogy mulassza népe baját?

Megtennéd, hogy adod lábad,

Ha megváltás lakik nálad?

Áldoznád-e fél szemedet,

Hogy megmentsd az embereket?

Ontanád-e véred értünk,

Hogyha bántunk és nem értünk?

61.

Régóta vártuk jöttödet,

Hogy lássad, hű néped

Szeret és téged követ.

S eljött közénk, ki ránk talált,

Felvette keresztjét,

Kínt, fájdalmat és halált.

Egyedül volt nagy kínjában,

Mert mind cserbenhagytuk

Vért izzó fájdalmában.

Mégsem utált meg bennünket.

Megváltásunk hozta,

Mert szíve értünk lüktet.

62.

Száguldó fény orkán,

Kacagás lány torkán –

    Hozzád vezet.

Távoli csillagok,

Az a tény, hogy vagyok –

    Hozzád vezet.

Nyíló rózsabimbó,

Gyermek, ölben ringó –

    Hozzád vezet.

Kanyargó út vége,

Öröklét Igéje –

    Hozzád vezet.

63.

Istenem!

Te adsz erőt, hogy túléljünk,

Az út végén hozzád térjünk.

És amikor fárad lábam,

Kézen fogsz, hogy végigjárjam.

Háború zúg, vihar, vész sújt,

Éltem, házam már rég szétdúlt.

Elhagytak, kik úgy szerettek,

Mit sokan nem önként tettek.

Nem látom a bajok végét,

Maró bánat majdnem széttép.

Aztán, ha nem veszik észre,

Mosoly ül szám szegletébe,

Mert azt érzem, mit mi minden:

Mégis velünk van az Isten!

64.

Látom a tiszta kék eget

(a képhez díszes keretet),

Az ösvényt, mi hozzád vezet,

Keresem a kezedet.

Hallom a hajnal halk neszét

(mi életre kelt lágy zenét),

Őszi levél erezetét,

Kézen fogtam a reményt.

Érzem a porló hó szagát

(kristály pihe arcomra szállt),

A világ ezer bú-baját,

Szívem végre rád talált.

65.

Hideg csillagok döfködték a testem,

S a fagyos útról meleg szobákba lestem.

Örültem, hogy vár rám otthonos béke,

S a fárasztó napnak hamarosan vége.

Belerogytam fotelomba, a bőrbe,

S éreztem, megnyugszom, hisz te ölelsz körbe.

66.

Felajánljuk neked napunk, óránk, évünk,

És örülünk annak, hogy általad élünk.

Elmúló jövőnk teelőtted nyitott könyv,

De nem tudod, ki, mit ír bele, hogyan dönt.

Rajtunk áll, írunk-e szépet ezen könyvbe,

Mosollyal távozunk, vagy lábad szemünk könnybe.

67.

Lefoglal a munka, problémáknak hada.

Lesz-e oly idő, hogy ráérek valaha?

Mikor fogok ülni és imádni téged?

Hisz láthatod, cibál százfelé az élet.

Inkább felajánlom gondolatom, tettem,

Keresem azt, mikor néked tetszőt tettem.

Lehet, hogy ez nem lesz túl nagy csomag, ékes,

De fogadd jó szívvel – erre voltam képes!

68.

Írd jóvá számlámon, ha találsz bennem

szemernyi emberséget.

Próbáltam szeretni – ahogy tőlem telt,

langyosan, mi meg nem éget.

Majdnem mindig sejtettem, mi a helyes,

még ha azt nem is tettem,

Pedig éreztem sokszor,

ott van közelemben Isten.

69.

Meghalt, csöndben eltemették.

Életét őrzi-e emlék?

Feledik eltűnő testét?

Ki vezeti hozzád lelkét?

Jó volt-e? Gondolnak rája?

Lesz-e háza falán tábla?

Öltözünk ma talpig gyászba,

Ráborulunk fejfájára.

Holnap még mind sírdogálunk.

Holnapután némán állunk,

Aztán néha tétovázunk,

Majd eljön, hogy szívből áldunk.

70.

Tekintetem kiüresítem,

ne lássa e földi világot,

Csak azt a derűs fényt szemlélje,

mi az égből hozzánk világlott.

Ami halhatatlan, váljon el

a poros lomtól, mi tűzbe vész,

Mert csak a megtartó lélek örök,

és az marad majd ép, egész.

A végén kiderül, hogy talán

jobb lett volna meg se születni,

Elszáll füstként a lét, vagy nézzük

újdonsült szép szárnyunk, hogy ez mi.

S ha angyal leszünk, tudjuk-e a

kijelölt utat követni,

Vagy épp engedetlen arkangyalként

fog az Úr minket kivetni.

71.

Istenem, megpróbálsz engemet, de nem baj,

Toluljon háborgó ajkamra ezer jaj.

Taníts meg téged minden fölött szeretni,

Minden ellenére szent neved keresni.

Hazudnak, becsapnak, meglopnak, betörnek.

Lakója vagyok csúf betegség börtönnek.

De ha veled vagyok, szépnek érzem magamat,

Mert megszépít, hogy meghallgatod szavamat.

72.

Tétován állok az idő szűk alagútjában,

Töprengek: jövőben éljek, múltban vagy a mában.

A jövő elérhetetlennek tűnik ma még,

Múltam múló percek parazsán lassan elég.

73.

Halottak jönnek hozzám, ha álmodom.

Csontujjal felverik lapos vánkosom.

Hírt hoznak távoli öröklétről,

Ágyam szélén ők ülnek már jó régtől.

Mesélnek a túlvilágról, mi van ott.

Testem, rettegve, először megrogyott.

Aztán, tudjak meg mindent, azt akartam,

Szememet olykor borzadva takartam.

De végül megleltem a tanulságot:

Ki értünk adott fájó vér-váltságot,

Meg akarja menteni a világot,

Erről tesz naponta tanúságot.

74.

Kifacsart világban élem az életem,

Hol hazugság, csalás, szinte már lételem.

A szót, hogy HIT, ma csupán hírből ismerik,

De a HITELT, mint a cukrot, úgy veszik.

Siker, pénz, hatalom – ez a mérce,

S mérik, aranyban, mint súlyod, érsz-e.

S ha nem vagy trendi, van rád kő vetve,

Pedig egy számít: Járj Jézust követve!

Egy apostol sem várt zsíros állást,

Mária sem latolgatott válást.

Nem számolták: „Mit ér az életünk?”

De hitték: „Termő a mag, amit elvetünk.”

A lator nem úszta meg ép bőrrel,

Most a gonoszt felmentik kis pörrel.

A nagy hal fölzabál sok-sok kishalat,

Elcsapja a gyomrát, de mégis megmarad.

Jön-e igazság a földi létben?

S akarjuk, szülessen forró vérben?

Vagy megadóan várjuk a véget,

Hol örök igazság tüze éget?

75.

Felhőkarcolók merednek az égre,

Bámulod méretük szinte már félve.

Steril precizitással törik meg a kéket,

Hogy közeledjenek hozzád, csupán avégett.

Mi sokszor még az orrunkig sem látunk,

Lógó fejjel, mint nyomtató ló, járunk.

Út poránál feljebb alig emel vágyunk,

Mért véljük, hogy jól érzi az Úr magát nálunk?

76.

Szemlélem a végtelent, és az Istent látom.

Benézek a semmibe, és önmagam találom.

Megrendít a találkozás, jobban, mint várom,

Nem tetszik, hogy szétfoszló tükörkép a másom.

77.

Lehetsz tudós, művelt ember,

De érzelmek nélkül bölcs, soha.

Látod az út merre vezet,

De mégsem jössz rá, hogy hova.

Anyám felmutat az égre:

„Nézd a sok ezernyi csillagot!

Hogy gondolják, hogy csak úgy lett?”,

S szeme gyémántként csillogott.

„Tagadják, hogy lenne Isten,

De te egy követ ne fújj velük.

Lányom, imádkozz azokért,

Kik nem lelik meg Istenük!”

78.

Már túl lenni szeretnék,

Nem csak a problémákon,

Hanem magán a léten.

Bár semmi bajom, így érzem -

Hogyan mondjam, hogy megértsd szépen.

Mind valakihez tartozni akarunk,

De azért nem mindegy,

Milyen áron.

Kinek én a kezét fognám,

Mennybe kellene ahhoz vágynom.

Az erőm elfogy,

Testem kifárad, és már

Akaratom is egyre bágyad.

Mondd, meddig kell várakoznom,

Hogy ott lehessek végre nálad?

79.

Bűneink zsoldja a halál, tudjuk régen.

Jóllehet e szenvedést én mégsem félem.

S ugrok izzó pokolba bekötött szemmel,

Vadul heccelem  Istent este és reggel.

Próbára teszem türelmének határát,

S mert nem büntet, kigúnyolom ezt a gyávát.

Tűrjél csak minket, hisz mind fiaid vagyunk,

Itt a földön bűzös halál-nyomot hagyunk.

Ez ellen lázadunk test börtönbe zárva,

S pokol tüze lesz majd e lázadás ára.

80.

Isten szeret,

Mindig érzem,

Aranyozza

Tükörképem.

Jobbá válni

Úgy vágyom én,

Ha ő velem,

Nem ér veszély.

Nappal, s éjjel

Fogd a kezem,

Nem kell semmi

Más majd nekem.

.

.

120.

Süket füllel járunk utunkon végig,

Védjük önös énünk utolsó vérig.

Nem hagyjuk hatni megváltó Igédet,

Szédít minket mély, másfajta igézet.

Ott vélsz igaz szót, ahol hamis szurkál,

Védelemért bálvány ölébe bújnál.

Hitted, az út lejtőn is felfelé visz,

Rossznak vélt jótól semmi el nem térít.

Mikor ébredsz ember, mákonyból végre?

Miért nem hallgatsz már a józan észre?

Vagy még jobb, ha hallgatsz szíved szavára,

Ily élettel lelhetsz örök hazára.

121.

Mind tehozzád bújunk, ha jön a baj.

Zargatunk síppal-dobbal – nagy a zaj.

De ki az, ki imád lüktető szívvel,

Elhagyja régi énjét igaz hittel?

Vesz érted új ruhát, arany-fénylőt,

Viharból varázsol eget, kéklőt.

Arcát megmossa égi sugárral,

Köpenye lesz verdeső madárdal.

Virágsziromból készít új utat,

Szeme a távolban téged kutat.

Utánad eped reggel, este,

Áttetsző lénnyé változik teste.

122.

Azt kérdezed mi bánt, mi az én nagy bajom,

Mért sírok, ha fejem a válladra hajtom?

Hogy mondjam el, hogy a földön nyugtom nincsen,

Bár mindenem megvan, drága, ékes kincsem.

Kacsalábon kastély, messzi földön híres,

Nyakamban aranylánc, drágaköves, míves.

Szolgák hada lesi minden kis parancsom,

Készséges szeretők majd mindegyik rancson.

Testem kényeztetve, teszik tejbe, vajba,

S ha hozzák a számlát, nem jövök zavarba.

De a lelkem üres, szegény ember átkoz,

Mondj egy imát értem, tán a holnap mást hoz!

.

123.

Istenem, lehet-e boldog a halál,

ha szenvedés az élet,

ha minden, miért éltünk, nyomban semmivé lesz.

Hiába szerettünk, és vágytunk reá nagyon

( nem mérkőzhet vele semmiféle vagyon),

ha ez sem tart meg minket itt e földi létben,

mi végre hát minden, igazán nem értem.

Tegnap még mosolygott, megkínált szívesen,

most itt fekszik némán, szenvtelen-hidegen.

Bíztunk mindannyian, s ő is velünk játszott,

bár tiszta tekintettel minden veszni látszott.

Mégis megdöbbent a hírhozó hangja,

ki létének végét nékünk hírül adja.

124.

Ágyban fekszem, éberen,

Arra kérlek, légy velem.

Szívszorongva égre nézek,

Fogd kezem, ha nagyon félek.

     Halálodon egyedül vagy,

     Cserbenhagyott tüdő és agy.

     Számolod a perceket,

     Hogy jöjjenek égiek.

     Körülötted családod,

     De már őket sem látod.

     Hiába, hogy szeretnek,

     Nem küzdhetnek helyetted.

     Barátaid imádkoznak,

     Megváltani ők sem tudnak.

     Siess fel a mennyekbe,

     Vár rád, aki megtette.

Ágyban fekszem, éberen,

Elhagyott a félelem.

Várom már a halálom,

Uram végre meglátom.

125.

Mondd, mért szeret az ember,

     hogy a halál jobban fájjon,

     a szív több kínt kiálljon,

könnyünk legyen, mint tenger?

Nézett rám dermedt szemmel,

     érezte, ott a vég lassan,

     elszakad, mint húr pattan.

A szív szakadna, de nem mer.

126.

Nagyon fura álmot láttam,

Szelek szárnyán hozzád szálltam.

Színed elé így kerültem,

Tiszta vízben megmerültem.

Fény takarta édes arcod,

Lelkem vívott rémes harcot.

Szóljak én, vagy üljek csendben,

Tovább ilyen gyötrelemben?

De nem kellett, hogy beszéljek.

Felhangzott egy angyal-ének:

„Ne félj, ne légy aggodalmas,

Őriz Isten, a hatalmas.”

127.

Az Isten – szeretet.

Sokan nem veszik észre.

Így hiába hullt értünk

Jézus gyöngyöző vére.

Sok van, ki vak, bár látó,

S nem lát orránál messzebb,

Azt hiszi, a szeretet,

Ha sok, ér kevesebbet.

Oszd szét, szórd két kezeddel,

S megtörténhet a csoda:

Szíved túlcsordul vele,

Pedig jut mindenhova.

128.

Istenem, bocsásd meg, ha már így esett.

Azt, hogy minden, mi volt, elveszett.

Mit legjobban szántam hagyni: a remény,

Hogy iszapos sötétből van végre fény.

Újra hideg van, piszok és fájdalom,

Szánandó testem görcsölő kis halom.

129.

Hogy hirdessek reményt,

Ha bennem is csak pislákol?

Hogy hirdessek jövőt,

Ha bennem is rég nem lángol?

Hogyan adjak hitet,

Ha nem lakóm a szeretet?

Hogy vezesselek ki,

Ha nem fogod a kezemet?

130.

Itt az Út, ami hozzád vezet.

Az Igazság szabadságot szerez.

A szeretet örömöt gerjeszt,

Tömeg előtt hirdetni merd ezt!

131.

Fogadd el a hitet,

S megleled a csodát,

Mi az égből kis fényt

A felhőkön von át.

Fogadd el a hitet,

S a csodát megleled,

Irgalmas az Isten,

Mindig fogja kezed.

Fogadd el a hitet,

S tiéd lesz a csoda.

Indulj Urunk felé,

Elsőnek érj oda!

132.

Az Isten – szeretet.

Miért van, hogy sokszor nem érzem,

És kétség kútjába

Kerget égő, fekete vérem.

Az Isten – jóság.

De mi gyakran lábbal tiporjuk,

És arany helyébe

Tarisznyánkba csak sárga por jut.

Az Isten – gondviselés.

De nem kell, pedig ingyen adják.

Céltalan futkosunk,

Fejvesztve, mint mérgezett hangyák.

133.

Te vagy az Út         –      ezen járok végig.

Te vagy az Igazság –      mi felér az égig.

Te vagy az Élet       –      mi halált megszépít.

134.

Jő a reggel –  Isten letörli az eget,

A sötétség eltűnik, s napsugár nevet.

Új nap, új élet, új szeretet a szívben.

Fogadj tisztán mindent, mint legelső ízben!

Nyisd tágra a kaput, hagyd jönni az újat!

Minden árva lélek, ugye, melléd bújhat?

Fogadd jó szívvel, amit az Úr küld néked,

Tudom, szereteted nagykanállal méred.

135.

Örömeinkbe mennyi bánat vegyül!

A kedvünk, jaj, de sokszor borul, derül.

Jön, kiről hisszük, megváltásunk hozza,

De rájövünk, csak szívünk elorozza.

A boldogság, mi ellenedre fogan,

Nem él túl sokáig, nem tudom, hogyan.

A bűn megtermi rothadó gyümölcsét,

S szakadék váltja élted lankás völgyét.

Úgy élj, ne kelljen sírnod azon soha,

Hogy voltál néha konokul ostoba,

És megbántottad legfőbb jótevődet,

Ki szebbé tette volna a jövődet.

136.

Nézem az embert,

Hajtja a semmit,

S közben térdig kopik a lába.

Azt hiszi jó lesz

Gazdagnak lenni,

De rá jön majd, ez is hiába.

Az, amit keres,

Nem földi kincs lesz,

De felfogni ezt, kicsit gyáva.

137.

Isten adjon erőt, hogy elviseljük,

     ami reánk méretett,

Hogy hirdessük messzehangzón,

      mit szívünkbe égetett.

Hajnal hasad, s mi felnézünk az égre,

     dereng napnak fénye ott,

Elmossa sok csillag árját,

     mi felettünk ragyogott.

A friss lég, mi tüdőnkbe jut,

     tehozzád visz közelebb.

Szélként simogatva arcunk,

     kezed óvott, vezetett.

138.

Veszni hagyni mindent,

Barátot, szerelmet,

Te tudod Istenem,

Hej, de sokszor kellett.

Eljátszani azt,

Hogy nem sebez halálra,

S mutatni a hitet:

Meglelem, talán ma

Értelmét a létnek,

Mihez vágyálmaim

Majd boldogan térnek.

139.

Hajdanvolt testem száll a szélben,

Ifjú és szép voltam valaha régen.

De az Idő elrabolta kincsemet,

És most vigyorgón kárörvend, rajtam jót nevet.

Ha éltem ennyi lenne csupán,

Halált várnék, némán, bután.

De Isten fiát küldte értem,

Hogy megváltson a gonosztól, habár nem kértem.

140.

Tedd a dolgod ott, hova rendelt az élet!

Tegyél bármit, alkossál mindig szépet!

Mindegy a MIT, csak a HOGYAN a fontos,

Összes tetted jelentőséget hordoz.

Tanúságtétel az is, amit nem teszel.

Időd elfolyó homokként temet el.

Mit mondasz majd a végső számadásnál?

Mért nem Nála szolgáltál, miért másnál?

141.

Élvezd az életet, örülj, míg lehet,

Ne hagyd, hogy elfogjon szorító rémület!

Engedd el magadat, nézd e szép világot!

Pompásabb alkotást, mondd, ugyan ki látott?

Alkotna ilyet, ki tégedet nem szeret?

Láthatod, keresi mindig a kedvedet.

142.

Adj hálát az Úrnak,

Lásd meg mindig a jót,

Ne kergesd az álmot,

Fogadd el a valót!

Gondodat viseli,

Táplál, óv és emel,

Sziklás legelőről

Kies rétre terel.

Őriz téged, s megvéd,

Ha vad vihar támad.

Készíts neki helyet,

Hadd maradjon nálad!

143.

Korlátok között élj, vagy te szabd szabályod?

Istenít majd néped, esetleg kiátkoz?

Ha csíkokban lóg bőröd, lesz-e még gerinced?

„Áruló ne legyél!” -  híveid így inted.

Álljál mint  a szálfa, vagy gyalogolj térden?

Bár részben legyőztek, tied lesz az érdem?

Álmodban eléd jön vezérednek Isten,

A gonoszt legyőzni tenéked segítsen.

A győzelmet én is nagyon-nagyon vágyom,

Szorítom ajkamat, de végigcsinálom.

144.

Az élet nem arról híres, hogy kényeztet.

Volt már bizonyára, te is, hogy érezted.

Senki sem ígérte neked, hogy nem így lesz,

De rajtad áll, hideg éjben hogy hevítesz.

Mindannyian egyenruhában érkezünk,

De mi döntünk, milyen szinten, hogy létezünk.

S habár hasonló eséllyel érünk földet,

Később mutatunk pirosat, sárgát, zöldet.

Nem vagyunk egyformák, de ez nem oly nagy baj.

Van köztünk néhány szörnyszülött, s van szép angyal.

Istennek igazán van fantáziája,

De létezik köztünk, ki ezt ki nem állja.

145.

Semmibe visz az utad, ha bűnözöl.

Vigyázz, mert számtalan, kedves bűnöd öl!

Bűnösök útján ne járjon a lábad,

Akkor se, ha erre vinne a vágyad!

Fogadd meg Istennek, eztán jó leszel,

Történjék bármi, mindig csak jót teszel!

146.

A zene száll, fel, tehozzád,

A világ szép, ha el nem rontják.

Van kétféle tehetségünk:

Hogy sötétben, vagy fényben éljünk.

Mit  választasz, melyik véget:

Mocskot-e, vagy fény-szépséget?

147.

Gyakran találkozom kínnal és halállal.

Felnézek az égre, mért nem szól madárdal.

Halandó testem már régóta halódó,

Bár még nem tépi húsom szike és olló.

Sötét, borús minden, nincs a télnek vége,

Megfagyott a szívem, ez a végek réme.

148.

Nem hittem volna, hogy még mindig

öröm és bánat hegy-völgyét

tudom járni.

A korban jól benne vagyok, de

ez sem segít, s nem látom, hogy

lenne bármi.

Ha nem vezetsz, még mindig

csalitos tévútra tudnak

téríteni engem,

De ha segítesz a szűk ösvényen

járni, akkor dicsőítő

imád zengem.

149.

Istenem, add meg nékünk,

Ne kelljen soha félnünk!

            ADJ

Új házasnak gyereket,

Éhezőnek kenyeret,

A fázónak meleget.

         kérünk

A jó embert segítsd meg,

A gonoszt elveszítsed,

Hűlő szívet hevítsed.

         ENGEDD

A világ váljék jobbá,

Mind szépet tegyünk hozzá.

A kevés alakuljon sokká.

       Vegyél el

      a túl hangosból,

      OLTALMAZZ

      a rút langyostól,

      FOGD KEZEM

     majd halálomkor!

150.

Annyi jót adtál Istenünk!

Ezért kell, hogy Téged áldjunk.

Jöhet baj, ezer kísértés,

De melletted kell kiállnunk.

Ha majd számadás jön végül,

Lásd, szívünk mindig tiéd volt,

S tudod, életünk túl kemény,

Hogy ne legyen rajta vérfolt.

Ugye megbocsátasz nékünk,

Hisz igyekezet volt elég,

Mi akartuk a jót, s szépet,

Csak fáradt testtel oly nehéz.